1. „Elég jó vagyok-e?” – önbizalomhiány és imposztor szindróma

Sok kezdő coach bizonytalan abban, hogy „jogosult-e” másokat támogatni. Még több száz órás coaching tapasztalattal rendelkező coachoknál is gyakran jön elő szupervízióban a kérdés, hogy „Elég jó vagyok-e? Elég szerethető vagyok-e? Alkalmas vagyok-e coach-nak?” Ez bénítóan hathat az üléseken a coaching jelenlétünk minőségére. Üléseken kívül pedig a láthatóságunkra is kihathat (pl. „szabad-e nekem posztolnom, ha nem vagyok elég jó, és ezért láthatóvá válni veszélyes?”). A téma jóbarátja a „merek-e eleget kérni az üléseimért”, hiszek-e a saját értékemben és az üléseim értékében annyira, hogy elhiggyem, a világ ezt meg is fizeti majd?

2. A „helyes coaching” kényszere
A coaching karrierjük elején járó coachok, és a coaching (pl. ACC, PCC) vizsgára készülők gyakori működése, hogy ülések után előkapják a minősítéshez használt kompetenciák marker mondatait, és kielemzik a listával a saját ülésüket. Az ülés utáni reflektálás fontos része a felelős coaching működésnek. De ha arra használjuk a markereket, hogy bántsuk magunkat a hiányok vagy elkövetett „hibák” miatt, akkor nem építkezünk, hanem rombolunk. Ez ugyanis csökkentheti az önbizalmunkat, és gátolja a jelenlétet, a kapcsolódást magunkhoz és az ügyfélhez, illetve a saját coaching stílusunk kialakulását is. Nekem fontos felismerés volt a PCC minősítésem megszerzése után, hogy nem ül „PCC bizottság” az ajtó másik oldalán, aki majd számon kéri az ülés után az ott elhangzott mondataimat 😊.

3. Túlzott fókusz a módszertanra
Kezdő coachoknál gyakran tapasztalom, hogy megtanulnak egy bizonyos coaching módszertant, vagy eszközöket, és aztán mindent ezekkel (és csak ezekkel) szeretnének csinálni az ülésen. Pedig a coaching eszköze a coach maga – így az önismeret, hitelesség és jelenlét fejlesztése kulcs. Hasznos megengedni magunknak azt a szabadságot, hogy a kapcsolódásunkban az ügyfélhez, az adott pillanatban más kérdés születhessen meg bennünk 😊. És ahogyan fejlődünk, már a struktúrák elengedése lesz az egyik legfontosabb célunk.

4. Az önfeltárás határainak bizonytalansága
Amikor piros autót veszünk, hirtelen észrevesszük, milyen sok piros autó van az utakon. Amikor pedig van egy saját témánk/elakadásunk, meglepően sok ügyfél hozza be ugyanezt a coaching ülésünkre is 😊. Ilyenkor a coach is gyakran megérintődik, és felmerül a kérdés, ő mennyit mondjon el abból, ami a téma kapcsán az övé. A határképzés és a transzparencia dilemmái gyakran felmerülnek szupervízióban.

5. A segítő szerepek összemosása
Kezdő coachként nehéz különbséget tenni coaching, tanácsadás, mentoring és baráti támogatás között. Ez összezavarhatja a folyamatot, főleg akkor, ha a coachingon kívül egy másik szerepben is nagyon jók vagyunk (pl. értünk a marketinghez, és ez az ügyfél témája). Kezdő coachok hajlamosabbak könnyen belecsúszni a szakértői szerepbe, amit már jól ismernek. Időre és önismereti munkára van szükség ahhoz, hogy akkor is tudjuk tartani a nem-tudás terét, amikor nekünk frappáns válaszaink lennének az ügyfél kérdéseihez („tudjuk a tutit”)😊.

6. Piacépítési kihívások  – „nem tudok eladni”
A coaching „értékesítése” sokaknak kellemetlen és nehéz folyamat. A marketing és értékesítés belső konfliktusokat hozhat fel, különösen a segítő szakmában. Ehhez tartozik az is, hogy a legtöbb coach képzés a segítő szakmára készít fel, az értékesítésre pedig nem. Ha valaki coach-ként vállalkozó akar lenni, akkor a vállalkozói működést és az értékesítést is fontos megtanulnia. A szupervízió nem marketing tanácsadás, de az értékesítésnek rengeteg olyan része van, ami hozható szupervízióba is. Például az egyik coach ügyfelem azt várta el magától, hogy a szupervíziónk eredményeként egy „vállalható” önéletrajzot írjon. Amikor belekérdeztem abba, mi „vállalható”, és kinek vállalható, akkor indult el egy olyan beszélgetés, ami segített szétválasztani a saját igényeit a külső elvárásoktól. Így már meg tudta írni a bemutatkozását.

7. A célcsoport, pozicionálás és irány kiválasztása
A kezdő coachok gyakran mindenkit szeretnének elérni, így senkit sem szólítanak meg igazán. Ehhez rengeteg érvet hallottam már, pl. „minek szűkítsek, a módszertan minden témánál ugyanaz”, „senkit nem akarok elveszíteni a lehetséges ügyélkörből”, „én mindenkinek segíteni szeretnék, aki kéri”. Pedig nagyon fontos megtalálni, ki a mi legjobb ügyfelünk, és kinek vagyunk mi a legjobb coach-a. Sajnos nem lehetsz mindenkinek a legjobb coacha. Van az a mondás, hogy „aki körben áll, az valakinek háttal áll”. A célcsoport meghatározás egy kihívást jelentő és komoly belső stratégiai munka. Eredményeként megkönnyíti a piaci láthatóvá válásunkat, és azt is, milyen irányba fejlődjünk tovább (pl. mik lehetnek a célcsoportom tipikus elakadásai, kihívásai, mire lehet szükségük, hogyan lehetek én ebben hiteles, mit olvassak, stb.).

8. A kudarc élményének nehézsége – ha nem jön visszajelzés vagy új időpont
Ügyfélvesztés, semleges visszajelzés vagy csend – mindez könnyen személyes kudarcnak tűnik. Ezek feldolgozása támogatást igényelhet. Máig emlékszem, hogy zokogtam szupervízióban, amikor az egyik ügyfelem négy hétig nem válaszolt a leveleimre. Aztán a szupervízió után (ahol feldolgoztam a veszteséget és a rengeteg elkövetett hibámat 😊) két nappal válaszolt, hogy elnézést, el van havazva :D. Ezek nehéz helyzetek. Ha jelentkezik, ha nem, fontos lehet ránézni a folyamatra és tanulni belőle.

9. Párhuzamos identitások kezelése (pl. pszichológus, tréner, HR-es ÉS coach)
A különböző szakmai szerepek összehangolása, átkeretezése identitásbeli kihívás. Ha például a coaching egy viselkedéskérdőív visszajelzésével kezdődik, ott a kérdőív szakértői vagyunk. Ha ez coachinggal folytatódik, ott pedig már coachok. Nagyon fontos a tudatosság a szerepekkel kapcsolatban, mert van, amit szakértőként fontos kimondanunk, míg coach-ként más eszköztárral és folyamattal dolgoznánk. Ugyanígy, ha pszichológusként látunk olyan elakadásokat, amikkel az ügyfél NEM kíván foglalkozni coachingban, vagy éppen nem is tud róluk, dolgunk szétválasztani a témákat és szerepeinket, és elbírni az adott szerepünk határait.

10. Támogató szakmai közösség hiánya
Egyedül lenni a pályakezdés elején sokakat elbizonytalaníthat. „Nagy a csend”, a korábbi egész napos multis nyüzsgés után, nincs csapat, sokszor vagyunk egyedül az út elején a dilemmáinkkal. A szupervízió lehet egy első, megtartó közeg a hosszú távú szakmai kapcsolódásokhoz és ahhoz, hogy beleerősödjünk az új szerepbe, élethelyzetbe.

+ 1. Kifáradás és kiégés-megelőzés
Emberekkel foglalkozni az egyik legkimerítőbb szakma a világon. Sok segítő él úgy a coaching üléseken kívül is, ahogyan az ülésen: mások szempontjait, érdekeit, igényeit helyezi a saját igényei elé, és nem szán elég időt a saját töltődésére. A szupervízió tükröt tart, hol tartasz most a kiégés-öngondoskodás skálán? Milyen döntéseket szükséges meghoznod azért, hogy hosszú távon is csillogjon a szemed? Fontos, hogy ne égjünk el a saját szenvedélyünkben – a szupervízió ehhez is egy támogató lehetőség.

A szeptember 10-ei ICF programon ezekről is tudunk majd beszélgetni. Milyen fontos szupervíziós témát tennél még a listához? 😊